danibaboka története: Legyőztem az endometriózist!

/danibabokától egyszer csak ismeretlenül kaptam egy levelet, melyben elküldte nekem az endometriózissal és a babára vágyás/várás nehézségeivel kapcsolatos történetét, miután elolvasta az „Endometriózistól a babáig” című posztomat. Hálás köszönet neki, hogy megosztotta a történetét, amivel üzenni tud és reményt tud adni mindazoknak, akik ma még esetleg nem látják a kiutat vagy nem hisznek még eléggé benne. – Tamás Zita, a szerkesztő/  

Az egész egy meleg nyári napon kezdődött, 2007 augusztusában. Ekkor fogalmazódott meg bennem és a páromban, hogy szeretnénk egy kisbabát. Minden a tervek szerint haladt. Az utolsó tabletta után abbahagytam a fogamzásgátlót, és láss csodát 3 hónap múlva már lett is egy pozitív tesztem. Földöntúli örömmel újságoltam el minden családtagomnak az örömhírt és lelkesen jártam a vizsgálatokra. A 10. héten azt mondta az orvos, hogy nem lát szívhangot, ez az embrió sajnos nem életképes. A következő héten, egyik éjjel beindult a spontán folyamat, rohantunk a legközelebbi kórházba segítségért. Ott a nővérek megkérdezték mi a panasz, mire én „éppen vetélek”, mire ők „mi van, már fel is állította magának a diagnózist? Ezért nem keltjük fel a doktor urat „legszebb álmából”! A férjem rögtön a védelmemre kelt, és próbálta motiválni a nővéreket, hogy keltsék már fel „CsipkeJózsikát”. Így alig egy óra múlva a morcos doktor úr be is hívott. Azt mondta „megkapar”, ha akarom, de csak távozik már, ha órák óta vérzek. Ezzel a jó tanáccsal és némi méhösszehúzó cseppel a tarsolyomban hazamentem.

Kb. 5 hónapig feketének láttam az egész világot. Szégyellem, de akkor azt éreztem, hogy minden terhes nőt „utálok”, és persze miért is ne éppen akkor, hirtelen mindenki terhes lett körülöttem.

Ezután éreztem, hogy valami nem stimmel velem fizikailag. A havi vérzéseim alatt érzett fájdalom felerősödött, a végén már előtte-utána is alig tudtam az illemhelyre elmenni. Mindenki szerint, csak bebeszéltem magamnak, és lelkileg nem vagyok rendben. Ezt követte egy babaváró tea csomag, a Progeszteron krém, kineziológus, sport minden másnap, speciális diéta, speciális torna a hormonok stabilizálására stb. 4 évig tartó küzdelem után elmentem egy „sámánhoz” is, aki a foglalkozások alkalmával csobogó vízeséssel tarkított zenei aláfestés mellett (amitől persze folyton pisilnem kellett, így nem tudtam az „áradó energiákra” koncentrálni), egy csengettyűt rázott felettem és közölte, a szívemmel-lelkemmel van a gond. Sajnos a szívem gondja egy hónappal később a petefészkem környékére koncentrálódott, és egy szemmel jól látható óriási csomó kíséretében testet is öltött.

Hanyatt-homlok rohantam a nőgyógyászomhoz, aztán egy másikhoz, majd egy másikhoz, akik rendre fogamzásgátlóval akarták enyhíteni a tüneteimet. Megkérdeztem minden egyes alkalommal, miért is kell ez, ha egyszer teherbe szeretnék esni, ez így biztos, hogy jó ötlet-e, de süket fülekre találtam. Végül az 5. orvos, egy kedves bácsika, néhány ultrahangozás után megállapította, hogy ez bizony egy csúnya petefészek-gyulladás. Kezelési javaslat: 3 hetes antibiotikum kúra és feküdni szigorúan. Mi sem könnyebb ennél, mert persze az ember lánya akkor is keres pénzt, ha nem dolgozik egy hónapig. Mindent betartottam, de a dudor nagyobb lett, és már nem csak ’úgy’ fájt, hanem tapintásra is hiperérzékeny volt. Kísérő tünetként egyszer csak furcsán vérezni kezdtem, és 3 hétig el sem állt. Erőtlenül, megtörten és gyengén elmentem a bácsihoz ismét, aki közölte, higgyem el, hogy ez egy nagyon csúnya fertőzés, ’rossz kislány’ nem vigyázott magára, és kicsit ’hipochonder’ vagyok, talán lélekbúvárhoz kellene fordulnom.

4 és fél év után az ember már maga sem tudja igazuk van-e, én mindenesetre egy szakpszichológusig rohantam, aki fél óra után haza küldött azzal, hogy az elmém ép és terápia helyett inkább keressek egy jó nőgyógyászt.

Elmentem hát egy újabb egyeztetett időpontra, ekkor már lassan már lábra sem tudtam állni a fájdalomtól. Az orvos már a manuális vizsgálat után közölte, ez bizony egy óriási ciszta, a bal petefészkem el van sorvadva és minden bizonnyal endometriózisom van. Hogy mi van? Elsorvadt petefészek? Ciszta? Betegség? Hiperventillálni kezdtem…

Másnap korán reggel rögtön kórház, egyeztettem aneszteziológussal, vért vettek, EKG, egyszóval mindennemű műtét előtti vizsgálat megvolt. Majd harmadnap már műtöttek is. Eredmény: ciszta, sajnos bal oldali petefészekkel együtt eltávolítva, jobb oldali petevezeték elzáródott. Valószínű 10 éve már jelen volt a betegség, de senki nem vette észre, úgy, hogy kb. félévente jártam hűségesen ultrahangra.

És a legrosszabb hír, amit egy nő az életben hallhat, „természetes úton sajnos nem fog tudni teherbe esni, a műtét miatt pihenjen egy évet, majd elkezdjük a lombik programot.”

Teljesen összezuhantam. Magamat okoltam ezért is (mint mindenért az életben). El akartam bújni a világ elől, hogy senki ne lássa a szégyenemet. Mindenki azt kérdezte, na, most, hogy rendben vagyok, jöhet a baba ugye? Nem tudtam mit feleljek. Védekezésképpen kitaláltam egy mesét, mi szerint én nem is akarok gyereket, csak élni az életemet. Mindeközben megpróbáltam rávenni a férjemet (kimaradtam éjszaka, nem hívtam, nem beszéltem vele, ismét cigizni kezdtem), hogy hagyjon el, hátha talál magának olyan nőt, aki tud neki gyereket szülni.

A történet akkor csúcsosodott, mikor már a sok idegességtől és a hasamon ékeskedő 25 cm-es heg miatti rossz tartástól becsípődött a derekam, ekkor úgy döntött a férjem, hogy itt az ideje, hogy összekapjam magam, és abbahagyjam az önpusztítást. Ráböktünk az első last minute úti célra, és egy hónap múlva már repülőn is voltunk. Végre sikerült elfelejtenem egy pár napra a lelki fájdalmaimat, a testi sebeim hamarabb regenerálódtak. Beszélgettünk a férjemmel, 5 hónap után először a témáról. Szóba került a lombik program, örökbefogadás.

Miután hazatértünk úgy éreztem tényleg össze kell szednem magam, így rendszeresen sportolni kezdtem. Miután 2 hónapra rá még mindig nem jött meg, időpontot egyeztettem az orvosommal. A vizsgálat közben megint rám tört a pánikroham és megsoroztam az orvost kb. 100 kérdéssel: Megint baj van? Visszajött a betegség? Ki kell venni mindenemet?… Mire az orvos „Amennyiben ez a 9 hetes kis magzat egészséges szívhanggal gond…” Elakadt bennem a szussz, nem tudtam merjek-e örülni. Kinek merjem elmondani.

Felhívtam a férjemet, hogy 3 mm és van szívhangja, mire ő „olyan kicsi?”. Este órákig feküdtünk egymás mellett szótlanul, nem mertünk róla beszélni, nem mertünk senkinek sem róla beszélni, nem mertünk örülni vagy aggódni, de valahol mélyen belül éreztem, hogy most minden rendben lesz, nem lehet másképp.

Nem szeretném osztani az észt, hogy ez mindenkinek sikerülhet, csak hinni kell benne, mert őszintén, ha valaki, én egy cseppet sem hittem. De jó érzés tudni, hogy van esély.

Amit viszont rendkívül lényegesnek tartok az az, hogy ne állj meg egy orvosnál. Ha érzed, hogy baj van, már az elején rohanj, ne hanyagold el. Ha az első nem találja a problémát, menj a következőig és a következőig. A TE tested, te érzed ha baj van, és ha baj van, INDULJ!

A mi kis ajándékunk egy meleg nyári napon érkezett, most 4 éves, egészséges, mint az édesanyja J

danibaboka

HA TE IS MEGOSZTANÁD A TÖRTÉNETEDET, KÉRLEK, KÜLDD EL AZ ENDOSEGITO@ENDOSEGITO.HU E-MAIL CÍMRE.

Fotó a poszt elején: newborn by Carmé Fortia, CC