Csodák márpedig vannak! - Andi története

Csodák márpedig vannak! – Andi története

Örömmel osztom meg a mi történetünket, bízom benne, hogy reményt ad majd másoknak is, ebben az olykor reménytelennek tűnő időszakban.

Endometriózis. Hangzott a diagnózis, bő fél évvel az első konkrét tünetem megjelenése után. 2015 év elején, bélvérzéssel kezdődött minden. Azt hittem csak székrekedés, berepedés, elmúlik holnapra.  De nem így lett, sőt! Annyira ijesztő volt, hogy azonnal proktológushoz mentem, onnan hazaküldtek kúpokkal, mondván érfal erősítésnek jó lesz. Jött a következő ciklus, és újra véreztem hátul is. Visszamentem a proktológiára, ahonnan továbbküldtek kolonoszkópiára a belgyógyászatra, ismeretlen eredetű vérzés miatt. A belgyógyász kérése az volt, hogy akkor menjek a vizsgálatra, mikor épp megjön, és vérzek hátulról is. Na persze, ez eddig jól hangzik, de 2 hétre be vannak telve az időpontok, a ciklusom pedig nem a Hold mozgásához igazodik, elég random. Nagy nehezen összesakkoztunk egy ciklust, az egyik forró nyári napon, mikor meg tudott vizsgálni a doktor Úr. Természetesen, még otthon is véres volt a toalettpapír, a vizsgálat után is, de az a nyüves kolonoszkóp gép nem látott semmit. Egyre emlékszem csak, a Sygma részen a kanyarokat alig tudták bevenni, megkínoztak, megszenvedtem, túléltem, hős vagyok. Vettek mintát, eredmény: endometriózis nem igazolt.

Rendben, akkor nőgyógyász! Szerencsémre, egyből jó kezekbe kerültem. A doktornő (Dr. Skriba Eszter) hüvelyi  UH vizsgálat során bejelölte az érintett területet, megtalálta a sötét foltot a bélszakaszon, és azonnal továbbirányított a SOTE I.-re, az Endometriózis Centrumba.

Újabb szakasz kezdődött, de már legalább olyan helyen voltam, ahol nem néznek UFO-nak. A tünetek alapján csak megerősíteni tudták a diagnózist, kértek MR-t, hasi UH-t, májfunkciót, és még egy speciális sebész (Dr. Lukovich Péter) általi kolonoszkópiát.  Ez utóbbitól rettegtem, hiszen egyen már túl voltam, és a hősnek lenni kemény meló! Azonban meg kell, hogy valljam, a doktor Úr a kanyarból látta a problémát, és a szenvedésemet a szeme sarkából, így gyorsan befejezte a vizsgálatot.

Endometriózis igazolva, IV. stádium műtét javasolt, azonnal!

Rendben, megtaláltuk, beazonosítottuk, igazolták irány a műtét és az időpont, jelentsenek ezek bármit is.

Műtétre kiírtak, 2 év 2 hónappal később. Döbbenet, néma csend… és akkor addig hogyan tovább? 32 éves vagyok, kérem szépen! Addigra 34 leszek… és a lábadozás, és a szövődmények, egy stoma zsák, egy visszahelyezés… leszek vagy 35 mire a babával, egyáltalán próbálkozhatunk? Kezdeti mélyzuhanás, trambulinos visszapattanás, keresünk más utat!

Közben, ahol lehetett tájékozódtam az endometriózisról. Elmentem az EndoMarchra, meghallgattam előadókat, elmentem Endo klubbokra a SOTE-ra, Endosegítő Estekre, barátkoztam sorstársakkal, ismerkedtem élettörténetekkel, láttam a félelmet, a szenvedést nőtársaim szemében.

Érdekes, hogy bennem, ez nem volt. Sosem tekintettem az endometriózisra a belemen úgy, mint valami mocsokra, ami ráragadt és azt le kell irtani mindenáron, ki kell vágni „eztarohadtkisdögöt”. Inkább tekintettem rá úgy, mint a sejtjeimre, akik rossz helyen tapadtak meg, maradtak életben. Ők is én vagyok. A részeim. Nem akartam harcolni ellenük egy percig sem. Volt mikor fájt, mikor sírtam a görcstől. De aztán megtudtam mi ez,  kialakult ez a gondolat bennem, és utána valahogy élhető lett az életünk, együtt.

Elfogadtam? Nem. Hiszen akármerre mentem, sajnos szembesítettek, hogy így nem lehet gyermekem. Az útjában állt a mi kis álmunknak, hogy család lehessünk.

Miközben kerestem a lehetőségeket, elmentem egy meddőségi kivizsgálásra is. Kb fél éven keresztül  2 naponta jártam UH-ra, hogy nézzék, hogyan nő  a petém, érik be, pukkad ki, vagy nem. Teljesen belefáradtam. 7:30-kor kezdődött a rendelés, 7-kor nyílt az ajtó, de ha TE nem voltál ott 6:30-kor a hidegben, (mert akkor tél volt) esélyed se volt 10-nél hamarabb bejutni a 2 perces vizsgálatra. Borzasztó tortúra volt a semmiért, bíztam benne, hogy találnak valami más okot! Azt szerettem volna, ha azt mondja a doki, tessék itt ez a kis pütypürüx amire be tetccik szedni a potyporoxot  és jövő hónapban boldog kismamaként látjuk egymást viszont. Lett 6 cm-es cisztám, ami kidurrant és felszívódott, volt összeesett kis petém, volt ami nem nőtt meg, és volt ami túlnőtte magát, de normális ciklus egy sem. Persze stimulálni szerettek volna, hogy segítsenek, de én az endo miatt szerettem volna minden hormonális anyagot elkerülni.

Közben zajlott az élet. Volt egy meglepetés lánykérés, csodás kispolgári szertartás, és egy csodálatos lakodalom. Rátaláltunk az otthonunkra (pont ma 1 éve hogy itt jártunk először, ebben a házban, ahol most ülök…). Megvettük, és belekezdtünk a felújításba. Tégláig bontottuk, a padló alatt 30 cm-ig ástuk. Szerintem, ha újat építünk egyszerűbb lett volna J De nem, nekünk ez az otthon kellett!

Ez volt az a pont, ahol már teljesen kimerültem. Végigjártam a kivizsgálásokat, a kolonoszkópiákat, MR-eket, sorban állásokat, hosszú várólistákat, a rendeléseket. Odafagytam és megtörtem a meddőségi küszöbén… Kimerültem a lagziszervezésben… Sokkolódtam, hogy azonnali műtét, 2 év 2 hónap múlva. És most itt ülök a mi kis kupacunk tetején, ennyi. Felmondok. Nem akarok hős lenni, itt a Superwoman bugyi+cicitartó, ingyen elvihető.  Elengedtem ezt az egész kalamajkát, szerettem volna a régi lakásban hagyni, mint egy rémálmot, és csak a felújításra fókuszálni.

Közben persze lelkesen figyeltem az endo facebook csoport működését, lestem a jótanácsokat, örültem a jóhíreknek, szomorkodtam és együtt éreztem lánytársaimmal. Majd jött egy szuper program: Piknikezzünk a Margitszigeten!

Munka után letekertem, sütöttem kis kukoricaprószát, meggyel és dióval. Amilyen ronda lett, olyan finom is! Mindenki hozott finomságokat, ment a cserebere, csacsogás. És ott ültem 5 csudaszép, vidám nő között! Meghallgattak, és irányba raktak. „Menj el Dr. Artner Attilához!”

Másnap felhívtam a dokit, és pár nappal később már a rendelőjében voltam. Végighallgatott, majd 40 percen keresztül vizsgált, magyarázott,  megtalálta Ő is, amit Dr Skriba Eszter. Lemérte, bemérte. 8×3 cm a méh mögött mélyen, 2db 2×3 cm a petefészkek mögött, és valószínűleg a jobb oldali petefészek ki lehet feszülve a vakbél felé.

A Doktor Úr volt az első, aki arra kért, hogy álljak meg egy pillanatra, és mérlegeljek, mit szeretnék én, mit szeretnénk mi párként, házastársként? Persze a válasz egyértelműen: kisbabákokat!

Majd pedig összegezte: az én esetemben az endometriózis óriási, de szerencsére mélyen van, a méh mögött, a méh növekedését nem akadályozná, egy terhesség alatt. Mérlegelnem kell azt is, hogy mivel járna egy ilyen műtét. 3 helyen érintett a bél, ilyenkor nem vágnak 3 helyen, hanem nyissz az elején és a végén, ami marad meg összevarrják, ha tudják. Ott a lehetősége egy stoma zsáknak, ha műtét közben úgy ítélik meg, hogy endometriózis van a kismedence alsó falán, onnan is kimetszik, ami együtt járhat lábzsibbadással, akár maradandóan is, vagy érzéketlenné válhat.  Sérülhet a vizelettartási inger, elveszíthetem ideiglenesen vagy állandóan a székelési ingeremet. Ekkora bélszakasz eltávolítása egyet jelent azzal, hogy innentől kezdve az én székletem nem lesz már a régi, az életem sem lesz a régi.

– ÉS mi friss házasok vagyunk. MOST kezdődik a MI, eddig volt az ÉN+TE, de most már mi vagyunk. Hogy lesz így egészséges, boldog, aktív  házaséletünk? –

ÉS akkor összegezzük azt, hogy mivel jár az én endometriózisom. Ciklus alatt véres a székletem, reggelente amíg aktív a bélmozgás, kellemetlen, de nem vészes, nem fetrengek, be tudok menni dolgozni, nem kell szabadságra mennem, vagy táppénzre. Simán felpattantam a biciklimre, és betekertem 8km-t a munkahelyemre.  Nem vérzek el, nincs vérszegénységem, nem járok görnyedve!

És elhangzott a varázsmondat: „ Az Ön endometiózisa bár nagy, nem akadályozná egy kis magzat fejlődését, növekedését. Nem lenne veszélyes sem Önre, sem a MAGZATRA.”

Itt értettem meg igazán, hogy az endometriózis kapcsán a legmélyebb félelmem az volt, hogy ha teherbe esnék, nehogy a babára legyen veszélyes, se akkor, mikor picike, se akkor, mikor már nagy a pocakomban! Ettől rettegtem, hogy neki ne ártson, hiszen ő picike, törékeny, bennem van. Velem mi lesz, ugyanmár…  Majd összekalapálnak.

És az a kis pöcök kipattant a helyéről. Ott, akkor 2016 július 2-án kezdetét vette az újabb ciklusom. A doktor Úrnál 20-án jártam, és azt mondta, most szép teljes ciklusom volt, lát sárgatest hormon jelenlétet.

Elvirágoztam, de VIRÁGOZTAM! Idén először!!! Én olyan boldog voltam…

Építkeztünk, minden hétvégén téglát pakoltam, gulyást főztem  sertésből. Sütit sütöttem, cukrosat, liszteset a férjemnek, mert ő úgy szereti J Dolgoztam és hazatekertem, pályázatot írtam az otthonunkra, este a nagy munkára lehörpintettünk 1-1 pálinkát. Elengedtük a baba-projektet. Majd ha kész a mi kis fészkünk, beköltöztünk és megszoktuk, újrakezdjük az egész hercehurcát, és célzottan megyünk inszeminációra, lombikra. NEM akarunk műtétet, nekünk a Doktor Úr megmondta, nem kell ide műtét, a babát nem fogja zavarni.

Aztán jött az augusztus eleje. Késett a menzesz. Áhh +, – 5 nap belefér… de ezután sem történt semmi. Végtelen nyugalommal konstatáltam, hogy jó, akkor ez a ciklus kimarad, pedig teljes volt… hát ilyen az, ha teljes. Ebben meg aztán mégannyira sem volt tapasztalatom. Szerintem a kolléganőim hamarabb sejtették, hogy itt kisbaba van a dologban, mert az addig sem kisméretű melleim óriásira duzzadtak. Én csak legyintettem rájuk. Vicceltek?! Nekem?  Bélendóm van, esélyem egy terhességre 5%!!! És akkor adjuk hozzá a peteérési sikerrátámat,  ami évi 1, max 2 db. Vagyis osszuk le az 5%-ot 12-vel, és szorozzuk meg 1 vagy 2-vel.

Esélytelenek nyugalmával vittem haza a terhességi tesztet. Persze megbeszéltük férjemmel, hogy együtt reggel közösen csináljuk meg. De ő dolgozott késő estig, fáradtan nyomta az álom, nekem meg hajnal 4-kor úgy kellett már pisilnem. Reggeli első vizelet, az első vizelet, hát kimentem és megcsináltam a tesztet. Azt hittem megvakulok… hajnalban a fürdő lámpája majd kiégette a retinámat, a vizelet is lassan szívódott fel… ’C’ control csík piros, igen eddig ismerős. ’T’ csík piros! Micsoda, két piros csík, Ön nyert, sikítva könnyes szemmel rohantam ki a férjemhez, hogy ébredjen, Úristen van, csoda történt! Örültünk, én sírtam, nézegettem a tesztcsíkomat, szerettem, ő volt a bizonyítékom.

Aznap lapoztunk, MI, az életünkben!  Egy új fejezet kezdődött el. Ahol már MI, nem csak TE+ÉN, hanem TE+ÉN+Ő van ezentúl!

Csodák vannak.  Picikék, törékenyek, hihetetlenek. De itt vannak közöttünk!

Odabent a pocakban, egy pici lányka növekszik, immár 10 cm(+) és 16 hetes.

Eddig a várandósságom csodálatos, se egy rosszullét, se hányinger, és a hashártyám is szépen enged, nincsen extra fájdalom a méh növekedése miatt. Persze még messze a vége 🙂

Jártam a SOTE-n is, elújságoltam a jóhírt, és velem együtt örült az orvosom is, hiszen minden nőnek ezt tanácsolják, a legjobb szívvel, szeretettel, hogy essen teherbe, csak valahogy, nem sikerül senkinek. A betegség faramucisága, ami gyógyítaná, azt gátolja. Lehet ez a gát, nem magában a betegségben van, hanem bennünk, a lelkünkben, fejünkben valahol.

Sokszor éreztem azt, főleg a meddőségin, hogy csak a tünetekkel foglalkoznak. Úgy képzeltem ezt el, mint egy vonatot, ami füstöl. Jön a betegség, közeledik, látjuk, hiszen füstöl, ott vannak a tünetek. És akkor nekilátnak megszüntetni a füstöt, igen ám, de ettől a vonat még megállíthatatlanul tart felénk, csak most már nem is látjuk.

És ami igazán fontos még az elengedés. De nem ésszel! Fejben nem tudjuk elengedni ezt a témát, hogy is tehetnénk, mi nők?! Természetünk ez, hogy édesanyává váljunk. Mintha innentől kezdve azt mondanánk, nem veszek levegőt…  A lényünk alapja. Nem lehet elengedni. De az élet hozhat annyi teendőt elénk, hogy akaratlanul nem tudunk odafigyelni, egyszerűen nem marad már rá szabad kapacitásunk. Tehetetlenül haladunk előre, lépésről lépésre, miközben azt hisszük, most, mikor nincs ott a fókusz, egyre távolabb kerülünk legfőbb vágyunktól!!! Épp ellenkezőleg, ilyenkor kerülünk hozzá a legközelebb.

Szeretettel,

ÉN+TE+Ő

(Andi)

Fotó: By Barry Lenard, CC

Share